Újabb év a suliban. Mi még mindig csak ketten voltunk.
Legalábbis próbáltunk. Már középiskolások lettünk, így egy kicsit nehezebb
volt, ráadásnak a lányok is mindig lerohannak minket… elég idegesítőek. Főleg,
mivel semelyikük se tud minket megkülönböztetni. Óvodás korunk óta, csakis egyetlen
személy volt rá képes. Akina-chan. Éppen az iskola udvarán voltunk, amikor
meghallottam valamit…
- Aki-chan, végre itt vagy! Már vagy százszor
hívtalak! – kiáltott egy lány.
Azonnal a hang irányába fordultam.
Egy hosszú szőke hajú lány tűnt fel… Talán… tényleg ő lenne az? Visszatért? De
nem lehetek benne biztos… Sokaknak lehet az a beceneve, hogy Aki-chan… Talán
jobb lenne, ha egyelőre nem foglalkoznék vele. Mi már szinte minden felsőbb
évest ismertünk itt, mivel ennek az iskolának volt egy alsó- és egy
felső-középiskolája is. Sajnos minket is elég sokan ismertek… Mi pedig csakis a
kosárlabda klub tagjaival beszéltünk, velük is elég ritkán… sok lány próbált
hozzájuk csatlakozni, de a felvételi próbajátékon mind elbuktak. A klubban
legalább nem kellett tartunk a lányok támadásától. Becsengettek. Mindenki
sietett a termébe. Gyorsan mindenki megkereste a helyét, majd várta a tanárt.
Körbenéztem az osztályban. Az a lányi ide került. Remek, akkor legalább kiderül
a valódi neve. A terembe belépett egy
elég magas, olyan 28 év körüli férfi tanár. Az új osztályfőnökünk. Gyorsan
bemutatkozott, majd az osztály következett. Nem figyeltem rájuk, csakis arra a
lányra. Felpattant a padban és rámosolygott az egész osztályra.
- A nevem Akiko, hívjatok nyugodtan Aki-chan-nak.
Tehát tévedtem… ő Akiko és nem
Akina… Lassan elértünk hozzánk is. Amikor mi is bemutatkoztunk, ő végig minket
figyelt. Szokásunkhoz híven fordítva mutatkoztunk be és látszólag ő azonnal
észrevette. Rosszallóan megcsóválta a fejét, mintha azt mondaná, „még mindig
ezt játszzátok?” Amint kicsengettek, odajött hozzánk. Megállt a padunk előtt,
két kezét háta mögött összekulcsolta, majd ránk mosolygott.
- Sziasztok, miért fordítva mutatkoztatok be?
Az osztály szinte egy emberként
mordult fel. Eddig még senki se jött oda hozzánk ilyen közvetlenül…
- Mégis miről beszélsz? – kérdezte kedvetlenül a
bátyám.
- Nocsak, nem ismertek meg? Én vagyok az,
Aki-chan! – mutatott magára nevetve.
- Ismertünk egy Aki-chan-t, de ő Akina volt…
- Jaj, te butus – mondta nevetve és zsebéből
elővette az igazolványát, majd felénk mutatta – Látjátok? A nevem Akiko Akina.
Gyerekként az egyiket használtam, most meg a másikat.
Mind a ketten az igazolványra
meredtünk… Igaza volt… Hírtelen boldogság áradt szét benne. Hát tényleg ő az!
Visszajött. Már éppen megszólaltam volna, de a bátyám megelőzött.
- Honnan tudjuk, hogy tényleg te vagy az?
- Jaj, Isuto, te semmit se változtál – mondta,
majd előkotort valamit a tárcájából – Tessék. Emlékeztek erre a képre?
Na, ezt már a bátyám se
kérdőjelezheti meg. Ez a kép aznap készült, amikor találkoztunk… pontosabban
másnap. Felálltam a padból, megkerültem
és megálltam egy lépésnyire Aki-chan előtt. Ő rám mosolygott én pedig
megöleltem őt.
- Isten hozott újra köztünk – súgtam bele a
fülébe.
- Visszajöttem – mondta nevetve.
